A Magyar Síugrás Története

Magyarországra Chernel István kőszegi ornitológus hozta el a síelés hírét és az első síléceket, 1891. decemberében. Chernel hosszú időt töltött Norvégiában madártani kutatásokkal, és ott ismerkedett meg a síeléssel. Hazatérte után bemutatta tudományát a kőszegi lejtőkön, majd 1897-ben kiadta „A lábszánkázás kézikönyve” című művét, melyben összefoglalta a síelésről szerzett ismereteit. 1908-ban alakult meg az első önálló síegyesület, a Magyar Sí Klub. Ebben az esztendőben rendezték az első jelentős versenyt Dorog környékén. 1914. 01. 18-án rendezte a Magyar Sí Szövetség fennhatósága alatt a Magyar Sí Klub az első országos síversenyét Körmöcbányán, ahol az I. osztályú ugróversenyt Kaczander Ernő (BBTE), a II. osztályút Iszer István nyerte meg. (Gyakorlatilag ekkor még északi összetettről beszélhetünk, a síugrás nem önálló sportágként szerepelt.) Az első világháború a magyar sísport résztvevőit is a honvédelem szolgálatába állította, így a társadalmi sísport vegetált, a Magyar Sí Szövetség esztendőkre bezárta kapuit. A versenysíelés felébresztése céljából 1918. 02. 01-03. között rendezett versenyt a sí szövetség, melyen az ugróversenyt Gyürki László (MTE) nyerte. A háború után a magasabb hegyek országhatáron kívül kerülése látszólag a magyar sísport halálát jelentette, ehelyett a sísport reneszánsza köszöntött be. Budapest környéke pótolta a Tátrát, a legjobb sífutók vetélkedtek abban, hogy megismertessék az ifjakkal a modern sífutás technikáját. A sífutók ebben az időben karolták fel a síugrást, melynek fejlődését elősegítette, hogy a Magyar Sí Klub a Normafa lejtőjén „nagysáncot” épített. 1919. telén egymást követték a versenyek. A Magyar Sí Klub 02. 13-i sáncavató ugróversenyén Háberl Aladár, II. osztályban Szepes Béla győzött. A normafai síugrósánc az ugrósport jogos kívánságait már akkor sem elégítette ki, ezért állandóan programon volt a galyatetői sánc megépítése. Az 1919-20. évi tél megfosztotta a síelőket a sport örömeitől, az 1920-21-i szezon bajnoki versenyének is csak az ugrószámát tudták megtartani, melyen az elsőséget Romeiser László szerezte meg Háberl Aladár előtt. 1921-22. tele ismét hószegény volt, a BETE versenyzői 01. 07-08-án Koritnicában a stafétaversenyben, és Reichart Dezsővel az egyéni futó- és ugróversenyben arattak győzelmet. Az előző fekete esztendők miatt a Budapesten 01. 25-26-án rendezett bajnoki versenyen feltűnően kevesen indultak. Az összetett bajnokságot ez alkalommal Déván István nyerte. Ebben a szezonban első alkalommal érkezett meg a Lengyel Sí Szövetség meghívója a zakopanei versenyre, ahol a magyar színeket a bajnok, valamint Háberl Aladár és Szepes Béla képviselték. 1922. nyarán a főváros erdészeti hivatalával és a Haggenmacher örökösökkel történt megállapodás után versenyzőink nekiláttak a virányosi ugrósánc irtási és földmunkájának elvégzéséhez. Ugyanekkor fogott munkához Horn K. Lajos irányításával a BETE és az MHE a galyatetői síugrósánc felépítéséhez. Az 1923-as idényben versenyzőink nemzetközi sikereket is arattak. Zakopaneban Szepes Béla (MAC) az I. osztályú ugróversenyben győzött, míg Wilhelm László a II. osztályban sítörés miatt esett el a biztos győzelemtől. Majd St. Antonban az ifjúsági ugróversenyben Szepes Béla első, míg Déván István az idősebbek osztályában 2. helyezést ért el. Az 1923-24-es évad a virányosi ugrósánc avatóversenyével kezdődött, ahol az ugróversenyt Szepes Béla nyerte. A 01. 13-14-i OB alkalmával az összetett versenyt Szepes Béla nyerte. 02. 23-án a BETE Serényi-vándordíjas versenyén az ugrószámot Wilhelm László nyerte. 02. 10. és 17-én a BETE főiskolai síbajnokságot rendezett, melynek ugrószámát Béky Miklós (BBTE) nyerte. Az 1924-25-ös idényben csak a futóverseny került megrendezésre. Az 1925-26-os évad a hazai sísport további nagyarányú fejlődését segítette. Az időjárás is kegyes volt, novemberben már sível járták a túrázók Dobogókő és a Mátra vidékét. A sí szövetség propaganda előadást tartott, módosította a versenyszabályokat, átépítette a virányosi ugrósándot, Nagyszénáson, Galyatetőn, Dobogókőn új ugrósáncok épültek, illetőleg a meglévőket átépítették. 1930-ban készült el Mátraházán és Lillafüreden a két nagy ugrósánc. A mátrai 1931. februárjában síverseny megrendezésével került átadásra, a lillafüredi pedig egy nagyszabású téli sporthét keretében. (forrás: www.siugras.hu)

Gellér László

Kulm, 136 méter a verseny legnagyobb ugrása

Az 1930-as évektől 1990-ig

A harmincas években a nemzetközi sísport fejlődésével a hazai sísport is igyekezett haladni. A Budai hegyekben és a Mátrában sorra létesültek a sípályák, épülnek a síugró sáncok szerte az országban, és a folyamatosan szakosodó sísport minden ága - alpesi, síugrás, sífutás -jelentős fejlődésnek indult. Az 1938-as és 40-es évek örömteli fordulópontot jelentettek a hazai sísportnak, a felvidéki, kárpátaljai és észak erdélyi területek anyaországhoz való visszacsatolása számtalan magashegyi sípálya lehetőségét nyitotta meg. A Szövetség vezetése nagy erővel látott munkának, megteremtették a Kassa, Rahó, Tiszaborkút stb. környéki versenyek feltételeit, és Borsafüreden téli sportközpont kiépítésének tervét dolgozták ki. 1942 telére rekordidő alatt megteremtették a Borsafüredi létesítményeket. Itt épült meg egy korszerű síugrósánc. Az l942-43 évi évkönyv tanúsága szerint a Magyar Sí Szövetségnek 70 tagegyesülete és közel 4000 igazolt versenyzője volt. Budapesttől a Mátrán, Kassán, Borsafüreden keresztül Csíkszeredáig számtalan helyszínen közel 100 versenyt rendezett a szövetség és a tagegyesületek. Jogos volt a Szövetség vezetésének reménye, hogy a sísport a nemzetközi mezőny legjobbjai közé fejlődik 4-5 év távlatában. A reményeket újra áthúzta a háború és a politika, a hegyvidékek elvesztése után nem volt realitása a negyvenes évek elején elhatározott terveknek. 1948 év az egész magyar sport történetében gyökeres változást hozott azzal, hogy a sportszövetségek önállósága megszűnt. A Magyar Sí Szövetség is újjá alakult, szerencsére az új vezetésben nagyon sok régi síző volt, és sokat segített az a tény, hogy a fegyveres testületeknél jelentős anyagi bázisú síszakosztályok alakultak. Nehezítette a sísport helyzetét a hidegháborús politika helyzet, amely a külföldi versenyeken való részvételt szinte megszüntette, és a sport, főleg a politikai vezetés azon elve, hogy nagy világversenyeken és olimpiákon csak az 1-6 helyezés elérése volt elfogadható eredmény. Mindezek ellenére a sísport nem vesztette el vonzerejét, sőt a versenysport jó hatással volt a tömegsport fejlődésére is. 1955. március 3. Galyatetőn rendezték meg a magyar síugró bajnokságot. A mostoha hóviszonyok között lelkes versenyzők tették ugrásra alkalmassá a sáncot. Az első ugró Hemrik Ferenc, a Honvéd versenyzője. A rövid lejtő ellenére, szép testtartással, 35 métert ugrott. Benedek, a Dózsa versenyzője ugrik. Jól rugaszkodik el, de talajéréskor kis hiba csúszik be. Mező Bertalan, többszörös magyar bajnok igazolja jó hírét. Pontos lécvezetéssel 37 métert ugrott, ezzel ismét megszerezte a bajnoki címet. 1956-ban más területekhez hasonlóan újra veszteséget szenvedett a sísport, de jó szokása szerint talpra állt, köszönet a sportág jelentős számú és önzetlen szervezőjének és szakemberének. 1960, Squaw Walley, téli olimpia. A játékokról megjelent képek és cikkek között számunkra kedves emlék az igen neves amerikai képes újság, a LIFE címlapja, amelyen a hatvanas évek többszörös magyar síugróbajnoka, Sudár Tamás ugrása látható. Az edzésen Sudár megsérült, bokarándulását egy napig kórházban kezelték, majd két napot ágyban töltött, míg a többi síugró ismerkedett a sánccal. Végül is elindulhatott a versenyen, és bár a korábbi edzéseken elért ugrás hosszát nem tudta elérni, a 41. helyen végzett, megelőzve többek között amerikai, svéd és kanadai versenyzőket. Azt ezt követő két olimpián is jól szerepeltek a sízők, Balázs Éva 10 km-es sífutásban 19. Gellér László nagysáncon síugrásban 19. helyet ért el. Az 1960-as évek közepétől a 70-es évek végéig élénk síugró élet volt hazánkban 30-40 fős mezőnyökkel rendezték meg a Magyar Bajnokságokat serdülő, ifjúsági, junior és felnőtt korosztályokban, bár a hóviszonyok sokszor nem kedveztek! Számtalanszor volt úgy, hogy a környező erdőkből összekapart havat hordták a sáncra szenes kosarakban a síugrók, hogy ugrani tudjanak. A honvédség segítségének köszönhetően Mátraházi Nagysáncon több éven keresztül megrendezésre került a nemzetközi „Dózsa Tibor Emlékverseny” 10-12 nemzet síugróinak részvételével. Volt olyan, hogy közel tízezer néző látogatott el Mátraházára a versenyt megnézni! Ebben az időszakban a magyar síugrók élmezőnye (3-4 fő) rendszeresen részt vett külföldi versenyeken. Gellér László révén születtek szép eredmények is, a Négysánc Versenyen 9. helyezés Bischofshofenben, a Kulmi repülő sáncon 136 méteres magyar rekordot (a verseny legnagyobb ugrása volt) ugorva elért 5. helyezés, de említésre méltó Molnár Gyula Ifjúsági Európa Bajnokságon elért 6. helyezése is. Érdemes ellátogatni a www.siugras.hu honlapra, ahol a magyar eredményekről is lehet részletes információkat találni. Sajnos azonban az is elmondható, hogy a felkészülési hiányosságoknak köszönhetően több tehetséges utánpótlás korú síugró is megsérült egy-egy nagysáncon végzett edzőtáborozás, vagy verseny alkalmával! Itthon télen keserves, a sportolok által végzett munka árán lehetett a sáncokat, a Szabadság-hegyi K40-es, a mátraházi K50-es és K80-as ugrásra alkalmassá tenni, hogy egy téli szezonban 100-200 ugrást végre tudjon hajtani egy-egy ugró. Nyáron rendelkezés állt az országban három helyen műanyag borítású sánc is, Kőszegen, Gyöngyösön, Budapesten, ahol lehetett állandóan ugrani, de ezek közül a legnagyobbon is csak 44,5 méter volt a sáncrekord. A nemzetközi versenyeket akkor már K70-es, de a többségüket K90-es, K100-as sáncokon rendezték. Augusztusban, szeptemberben rendszeres megrendezték a négyfordulós „Nyári Kupa” és Alkotmány Kupa versenyeket a Szabadság hegyi Nagysáncon (K40), de voltak nyári versenyek Kőszegen (K25) és Gyöngyösön (K18) a focipályai sáncon is. Az 1970-es évek elején a szövetség a biathlon fejlesztését tűzte célul, amely rövid idő alatt jelentős népszerűséget szerzett, főleg a legfiatalabbak körében. Nem volt szerencsés döntés, hogy a sportvezetés a 7o-es évek elején az alpesi sízést csak tömegsport jellegűnek tekintette, indokolta ezt azzal, hogy hazánkban nemzetközi szintű alpesi pályák nincsenek. Ez a síugró szakaágra is visszaütött. A hetvenes évek végétől közel 10 éven keresztül a sísport gazdagodott létesítményekben, főleg Galyatetőn javultak a feltételek. Megépült a Sí és Biathlon Centrum, véglegesen kiépült kb. 30 km. hosszú sífutó és biathlon pálya a lőtérrel együtt, a centrum melletti műlesikló pálya is gondozott lett. Sajnos ezek mellett nem történtek lépések a folyamatosan romló síugró sáncok korszerűsítésére, és részben ennek következménye, hogy a 80-as évek végén a síugrás megszűnt, az a síugrás, amely talán a legrégebben űzött szakága a magyarországi sízésnek. Az 1980-as években már csak egy kis létszámú csapat tartotta életben a síugrást Kelemen Zoltán, Fischer László és Gellér Gábor vezetésével. Közülük Fischer László 1984-ban féléves, az osztrák válogatott segéd edzője, Walter Hofer (a mostani FIS versenyigazgató) által vezetett felkészülést követően részt vett a Lake Placid-i elő Olimpiai versenyen, melyen 12. helyezést ért el. Az Olimpiára azonban az akkori sport vezetés már nem nevezte. A kilencvenes évek politikai fordulata, az ország gazdasági életének változásai nem segítették a sí-versenysport fejlődését, vagy talán a szövetség vezetése nem találta meg a módszert, amivel a klubok és a szövetség elszegényedését, a versenyzők számának jelentős csökkenését megakadályozta volna. A nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején még nemzetközi versenyek megrendezését is tudta a Sí Szövetség vállalni, sikeres EK. Síugró versenyek vitték el jó hírünket a világnak. Amikor a hó leesik közel fél millió, vagy több magyar indul útnak a külföldi síterepek felé, de sajnos a versenysport egyelőre messze elmarad a korábbi szintjétől. Csak remélni lehet, hogy a múlt lelkiereje visszatér, és tenni akaró sportemberek újra jelentős versenysportot teremtenek, melynek újra meghatározó szakága lesz a síugrás, úgy ahogy ez a múltban is volt!