Az atlétika fogalomkörének legrégebbi irodalmi emléke, az i. e. VIII. századi görög epika halhatatlan mûvelõjének, Homérosznak a nevéhez fûzõdik. A neki tulajdonított két remekmû, az Iliász és az Odüsszeia soraiban többször visszatér az "athlészisz" (a küzdés), az "athlétai" (a küzdõ) és az "athlothetai" (az atlétikai versenyrendezõ). Az i. e. V. század elején Pindarosz már kifejezetten olyan ifjakat illetett az "athlétai" jelzõvel, akik a verseny szerûen ûzött futó-, dobó- és ugrószámokban, valamint birkózásban és ököl vívásban szereztek dicsûséget városuknak. Az i. sz. II. század második felé nek híres ókori orvosa, a görög származású Galenusz a különleges életmódot folytató, nagy teljesítményt nyújtó versenyzõket nevezte atlétáknak. Pliniusz római író 9 kötetes levélgyûjteménye jelzõi értelemben használta az "athletica ars" (atlétikai mûvészet) kifejezést.

Az ókor atlétikája

Az atlétikai mozgásformákban rejlõ edzési, képzési, nevelési, akarat- és erkölcsfejlesztõ értékeket az ókori világ valamennyi állama felismerte. Emlé kei éppúgy fellelhetõk az óindiai eposzokban, mint a kínai jade köveken vagy az egyiptomi síremlékek falfestményein.
A mai felfogásunknak megfelelõ atlétikai tevékenység intézményes formái az antik görögség ifjúvá avatási rítusaihoz, vezérkiválasztó próbáihoz és a hõskultuszban fogant temetkezési szertartásaihoz vezethetõk vissza. A gyõzelmi ünnepségek, békekötések és vendégfogadások nem múlhattak el a leg rátermettebb fiatalok erõfitogtatása, gyorsasági és ügyességi próbái nélkül.

Így például az Iliász VIII. énekében találunk egy lüktetõ elevenségû "sport verseny tudósítást" arról, hogyan mérte le Alkinosz, a phaiákok vendégszeretõ királya a földjére tévedt Odüsszezusz képességeit. Odüsszeusz vállalta a próbát, majd "fogta a vastag díszkoszt, mely nehezebb volt sokkal, mint aminõkkel eddig a phaiák férfiak ott versenyt hajítottak. Jól megpörgetvén izmos keze elhajította; - s az a többi jelen túlszállt, a kezébõl könnyedén elszabadulva."
   Hellaszban ringott tehát az atlétika bölcsõje. Mai szemmel nézve is csodá latosan magas fokra fejlesztették a szabadok testkultúráját.
   Különféle hagyományos és alkalmi versenyeik közül a legjelentõsebb a négyévenként megrendezett olimpiai játékok volt. Legkedveltebb verseny számai - akárcsak napjainkban - az atlétikai versenyek voltak. Olümpia szent ligetében csodálatos stadiont építettek a versenyek lebonyolítására. Az elsõ tizenhárom olimpián csak stadionfutást rendeztek, amelynek távja 192 m volt. Késõbb azonban a hosszabb távú futások, a távolugrás, a diszkoszvetés, majd a gerelyhajítás is mûsorra került. Megbízható írásos emlékek hiányában ma is vitatott kérdés, hogy az ókori görögök az ugrást és a dobást helybõl, balbiszról* vagy lendületszerzéssel végezték-e. Tény az, hogy a for rások utalnak erre is, arra is. A görögök testkultúrájából a rómaiak sokat átvettek, de sajátos társada lomszerkezetük nem tette lehetõvé, hogy elérjék a. görög játékok színvonalát.

(' Balbisz: 80 X 70 cm-es emelt kidobóhely, amely 15 cm-tõl 5 cm-ig lejtett a dobás iránya felé.)

A középkor atlétikája

A középkori Európa embereszményét megfogalmazó keresztény egyház az atlétikai tevékenységeket is ellentmondásosan értelmezte. Az antik hagyo mányt mint a bûnös testiség jelképét elvetette. Ugyanakkor eltûrte, hogy az atlétika modosult formában, mint a lovagi testnevelés eszköze, a feudális urak szórakozása és a népünnepélyek látványossága, tovább éljen. Ez a folya mat legkifejezettebben Angliában figyelhetõ meg. II. Henrik angol király (1154-1192) gyepes térséget jelölt ki a városok mellett, ahol a fiatalság futásban, ugrásban és dobásban gyakorolhatta magát. A reneszánsz korában ezeket a gyepes térségeket olyannyira benépesítette a fiatalság, hogy a zsúfolt ság megszüntetésére I. Jakab király (1566-1625} már csak a nemesség részére engedte meg az atlétikai futás, ugrás. dobás gyakorlását. A nemesifjak fogadásos versenyeket rendeztek különbözõ távú futósakban. távol- és rúd ugrásban, kõ-, farönk- és szálfadobásban.
   Évszázadok során ezeknek a versenyeknek olyan hagyományai alakultak ki, hogy még ma is évenként megrendezik. A skóciai Barmoral községben gyûltek össze a dicsõségre vágyó versenyzõk, hogy sajátos népviseletükben megmérkõzzenek egymással. A játékok jelentõségét mutatja, hogy a legfõbb patrónus mindig maga az angol király volt. John Taylor skót költõnek a játék rõl szóló, már 1600-ban közismert költeményét ma is szavalják és éneklik. 1715-1810-ig véglegessé vált a teljes mûsor, amely a következõ versenyszámokból állt:

- 28 fontos kõ dobása helybõl és lendülettel (kb. 12,5 kg); - kalapácsvetés 14, 16 és 22 font súllyal, 127 cm hosszú nyéllel; - gerendahajítás; - versenyfutás 700 - 2000 yard-os távon ; - kardtánc; - skót birkózás ; - magasugrás ; - távolugrás; - zsákban futás; - akadályfutás; - rúdugrás (1895-tõl)

Itáliában híressé váltak a Rómában rendezett "testaccó" versenyek. A kör nyezõ vidékekrõl összegyûlt fiatalok négy futószámban és rúdugrásban mér- kõztek egymással. Svájcban a kõdobás volt a legkedveltebb verseny szám a vásár- és ünnepnapokon.
   A középkori életforma rendi jellege azonban nem tette lehetõvé, hogy az atlétika szélesebb körben, kontinentálisan elterjedjen. Akadályozta ezt a népek, nemzetek elzártsága is. Történelmi szerepe azonban mégis jelentõs, mert részben átmentette a görög testkultúra vívmányait, részben pedig olyan új mozgásformákat hozott létre, amelyek beépülhettek a modern sporttevé kenységbe.

Az újkori atlétika

A reneszánsz, majd a polgári forradalmak. hatására a középkor hitbuzgó,. önsanyargató világából kitört ifjúság élénk érdeklõdéssel fordult az ókori görög kultúra felé. Bár a nép tömegeit érintõ ünnepi atlétikai vetélkedõket I. Jakab betiltotta, a polgári ifjúság megismerkedett a görög testkultú rával. Ennek hatására az atlétika új fejlõdésnek indult. Mezõn, országúton megkezdõdött a versengés, eleinte fogadásos, kihívásos, páros versenyek formájában. Legkiemelkedõbb úttörõi a pedesztriánok voltak, akik a futárszol gálat mellett fogadásból, mai szemmel nézve is kitûnõ eredményeket értek el. Robert Barclay kapitány 1801-ben 41 nap és 16 óra alatt 1000 mérföldet futott úgy, hogy minden egymást követõ órában egy mérföldet tett meg, a fennmaradó idõt pihenéssel, alvással töltötte.
   John Sinclair 1806-ban Atlétikai gyakorlatok címmel szakkönyvet írt, amelyben foglalkozott a versenyzõk felkészítésével, életmódjával, táplálko zásával.
   Mason õrnagy Norfolkban megalapította az elsõ sportegyesületet. A klub tagoknak gyakorlóhelyül pedig megépítette az elsõ atlétikai pályát, a Necton Guildet, amelynek talaja természetesen gyepes volt. A fiatalság zöme azonban a pályán kívül gyakorolt és versenyzett. A XIX. század elsõ felében az arnoldizmus hatására a college-ekben meghonosodott, szokássá vált a sport szerû életmód.
   1850-tõl megindultak az egyetemek közötti atlétikai versenyek. Az elsõ angol atlétikai bajnokságot 1866-ban rendezték, 68 résztvevõvel. Az elért ered
mények szerények, de támpontul szolgálhatnak annak a hatalmas fejlõdés nek a lemérésére, amelyet az atlétika napjainkig megtett:

440 yard 55 s; magasugrás 175,5 cm; rúdugrás 305,0 cm;súlylökés 10,52 m (213 cm-es négyzetbõl); kalapácsvetés 24,50 m.

A XIX. század második felére az atlétika, kilépve az angol szigetországból, fokozatosan elterjedt az európai kontinensen, sõt átkelve az óceánon Amerikában, is meghódította a fiatalokat. 1867-ben elkészült az elsõ salak borítású futópálya, majd 1871-ben megjelent a salakhoz jobban alkalmazkodó szöges cipó. A századforduló végére felmerült a nemzetek közötti találkozók igénye is. Ennek kielégítésére 1895-ben megrendezték az elsõ nemzetek közötti atlétikai versenyt a New York AC-London AC között,. A nagy becsvággyal vívott küzdelemben az újhaza csaknem megsemmisítõ vereséget mért az óhazára.

Íme néhány eredmény: 100 yard 9,8 s; 440 yard 49,0 s; 120 yard gát 15,4 s; magasugrás 197 cm; távolugrás 686 cm; súlylökés 13,23 m (a gyõztesek valamennyien amerikaiak).

Az 1896-os esztendõ jelentõs fordulópont az atlétika történetéken. Több lelkes sportember - élen a francia Coubertinnel - sikerre vitte az ókori olimpia felújításának gondolatát. Fáradozásuk eredményeként megrendez ték Athénben az elsõ újkori olimpiai játékokat. A versenyek gerincét - akár csak a múltban - itt is az atlétika képezte. A szokatlan méretû márvány stadion - a maga nemében csodálatos látvány - és laza talaja nem kedve zett ugyan az eredményeknek, de a világ figyelmét felhívta a békés össze fogásra, a testkultúra fejlesztésére. Az elért szerény eredmények tükrözik a rendezésben való járatlanságot és a földes pálya minõségét:

100 m 12 s; magasugrás 181 cm; 400 m 54,2 s; távolugrás 635 cm; 800 m 2 : 11,0 s; hármasugrás 13,71 m; 1500 m 4 : 33,2 s; rúdugrás 3,30 m; 110 gát 17,6 s; súlylökés 11,22 m; diszkoszvetés 29,15 m

A négyévenként megrendezett olimpiai játékok, a nemzeti szövetségek és a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (1912) megalakulása, az egyre szélesebb körben elterjedõ nemzetek közötti találkozók újabb lendületet adtak az atlétika fejlõdésének. Az észak-európai országok - Finnország, Svédország - felzárkóztak az akkori nagy atlétanemzetek - Anglia, Amerika - mellé. Az olimpiai játékokon, a nemzetközi porondon megjelentek a "színes bõrûek", elsõsorban az amerikai négerek és a japánok.
Az atlétika fejlõdését - legalábbis Európában - az I. világháború meg törte. A nagy világégés után 1920-ban rendezték meg újra az olimpiát, de olyan diszkriminációval, hogy a legyõzött országok - Németország, Ausztria, Magyarország - nem vehettek részt rajta.

A testkultúra és sport békés eszméje, népeket, nemzeteket összefogó hatására újra találkozhattak a világ legjobbjai. A kontinentális bajnokságok tovább növelték az atlétika népszerûségét és elõsegítették fejlõdését. Az 1920-30-as évek az atlétika történetének egyik aranykorát jelentik. A versenypályákon megjelenõ "fekete bõrû" futók, ugrók gyors egymásutánban írták át az akkor már nyilvántartott világcsúcslistát. Bekapcsolódtak a ver senyzésbe a nõi atléták, és már az elsõ versenyeken - az elsõ olimpiájukon (1928), késõbb a kontinentális bajnokságokon is - bizonyították eredménye ikkel a nõi atlétika életrevalóságát. Az 1936. évi Xl. nyári olimpiai játékokon tovább szélesedett a részt vevõ nemzetek és sportolók köre.

A béke gondolatát Berlinben azonban már erõsen beárnyékolta a "nemzeti presztízs", a nacionalizmus megnyilvánulása is. Az 1939-ben kitört II. világháború az atlétika fejlõdését is visszavetette. Elmaradtak az olimpiák, az Európa-bajnokságok, a nemzetek közötti találkozók.
A fasizmus leverését követõen a sokat szenvedett nemzetek csak lassan találtak magukra a sport területén is. Az 1948-ban Londonban megrendezett olimpia szerény atlétikai eredményeivel még nem érhette el az elõzõek szín vonalát.

Az atlétikában rejlõ értékek, az atlétika népszerûsége, elterjedtsége azon ban újra fellendítette a sportágat. A küzdõtéren megjelentek a Szovjetunió, majd a felszabadult gyarmati népek sportolói, akik felpezsdítették az atlétika vérkeringését. 1952-tõl kezdve mondhatjuk, hogy az olimpiák, a kontinentá lis bajnokságok, az interkontinentális kupák, az universiadék valóban a világ ifjúságának találkozói.

Az atlétika fejlõdését elõsegítõ tényezõk

Az újkori atlétika széles körû elterjedését, népszerûségét és fejlõdését több egymásra ható tényezõ segítette elõ. Az elfõzõekben vázolt fejlõdésen, klub és nemzetközi találkozókon, nemzeti szövetségek megalakulásán túl térjünk ki néhányra.
   Angol kezdeményezésre már az elsõ angol bajnokság idején megkezdõdött az atlétikai versenyszabályok egységesítése, amely azonos feltételeket igye kezett biztosítani a versenyzõknek. A kezdeményezést késõbb átvette az 1912-ben megalakult Nemzetközi Atlétikai Szövetség, az International Amateur Athletic Federation (IAAF), amely nyomon követve a fejlõdést, folya matosan szabályozza a versenyek, az eredmények hitelességét, az összehason lítások reális voltát.

Az atlétikai csúcseredmények, az országos, kontinentális, olimpiai, világ csúcsok szabályok szerinti elismerése, nyilvántartása olyan motivációt jelent a fiatalság számára, amely tervszerûbb, odaadóbb edzésmunkára sarkallja õket.
   A fejlõdést egyre jobban segíti az interdiszciplináris sporttudomány. Vonat kozik ez elsõsorban a felkészülésben alkalmazott tudományos edzésmódszerekre. Feltárja a különbözõ fizikai képességek, mindenekelõtt az állóképesség, az erõ, a gyorsaság, a mozgáskoordináció titkait és kidolgozza fejlesztésének módszereit. Az edzettség színvonalát, a terhelhetõség mértékét méri a maga mûszereivel. Így a kutató, az edzõ, a sportoló együttesen értékel, tervez a jobb teljesítmény elérése érdekében. Az egyre izmosodó sporttudomány kutatja azokat az összetevõket is, amelyek ráhangolják az atlétát akarata nagyobb megfeszítésére, versenyen a tõle telhetõ legjobb teljesítmény elérésére.

A tudományos alapokon kifejlesztett fizikai képességeket az edzõ és versenyzõ a biomechanika, az aerodinamika segítségével ágyazza be technikájába, hogy az a legeredményesebb legyen. A biomechanika felhasználásának mint etikai szempontból sem kifogásolható fejlesztési lehetõségnek napjainkban egyre nagyobb a jelentõsége. Feltárja az egyes atlétikai mozgások tér-, idõ és erõkifejtésbeli szerkezetét, megrajzolja a leggazdaságosabb modellt, amely hez az egyéni adottságokon bel ül alkalmazkodni lehet.

Az atlétika egyetemes fejlõdéstörténete, jelenlegi elterjedtsége, új nemze tek bekapcsolódása (Ázsia, Afrika), a tudományos eredmények felhasználása azzal a jogos reménnyel tölt el bennünket, hogy mint az ifjúság számára leg jobban hozzáférhetõ sportág, a jövõben is töretlenül fejlõdik, hiszen a jelen leg érvényben lévõ csúcsok nem jelentik az emberi teljesítõképesség felsõ határát.

Az atlétika magyarországi fejlõdéstörténete

Hazánkban a szervezett atlétikai tevékenység elsõ nyomaival az 1848-as szabadságharc emlékei között találkozhatunk. Ekkor jelent meg Pesten Gál Sándor Oktatási Szabályzat a magyar gyalogság számára címû szakkönyve, amelyben a célszerû testgyakorlatok között megtalálható az ugrások és a fu tások oktatása (II. kötet, 194-199. oldal). Az utasításban nemcsak a gyakor latok leírása szerepel, hanem a technikai lebonyolítás módja, a fokozatosság elve és egyéb egészségügyi követelmény is.

Az egyesületi szervezkedés 1865-ben kezdõdött. Ekkor hoztak létre Pesten egy angol mintájú futótársulatot, amelynek legkedveltebb versenyszámai a 120 öles (227,5 m) futások voltak. Az ugrásokat, dobásokat fõleg a torna versenyek keretében ûzték.
Az önálló, versenyszerû atlétika szervezett megindítására 1875-ben került sor. Az angliai tanulmányúton járt Esterházy Miksa útmutatásai alapján ekkor alapították meg az elsõ magyar atlétikai egyesületet, a Magyar Atlétikai Clubot. Ugyanabban az évben Budapesten megrendezték az elsõ atlétikai versenyt az Új épület elnevezésû katonai laktanya udvarán. A hírverõ verseny olyan érdeklõdést váltott ki, hogy gomba módra szervezõdtek az atlétikai egyesületek, klubok a fõvárosban és vidéken egyaránt, és velük nõtt az atléták száma is.

A magyar atléták 1896-ban már részt vettek az elsõ újkori olimpián. Az ügyességi számokban úgyszólván tanulóként indultak, de futásban már jelentõs sikereket értek el egy ezüst- és két bronzéremmel. Atlétikánk életrevalóságát és fejlõdõképességét ékesen bizonyította a Magyar Atlétikai Szövetség megalakulása 1897-ben, és az a tény, hogy a következõ, Párizsban rendezett olimpián éppen az ügyességi számokban zárkóztak fel versenyzõink a világ leg jobbjai mellé (Bauer Rezsõ diszkoszvetésben L, Gönczi Lajos magasugrásban III). A sikersorozat tovább folytatódott, és valamennyi olimpiáról éremmel vagy értékes helyezéssel tértek vissza atlétáink.

A Nemzetközi Atlétikai Szövetség elsõ hivatalos világcsúcslistáján két magyar név is szerepelt (300 m: Mezei Frigyes 36,4 s; 500 m: Rajz Ferenc 1:0.7,6 min).

A két világháború között a magyar atlétika - hasonlóan az egyetemes atlétikához - nagy lendülettel fejlõdött. Minden versenyszámban rendelkez tünk kiemelkedõ tudású, nemzetközi szintû versenyzõvel. Közülük is kiemel kedtek vágtázóink, gerelyhajítóink, diszkoszvetõink (Kovács József, Sir József, Szabó Miklós, Szepes Béla, Remecz József, Madarász Endre, Donogán István).

Nõi atlétikánk is ekkor hívta fel magára a nemzetközi közvélemény figyel mét. Csák Ibolya feledhetetlen küzdelemben, a nõi magasugrás megnyerésével a dobogó legmagasabb fokára állhatott a berlini Olimpiai Stadionban. A II. világháború után a magyar atlétika viszonylag hamar talpra állt. A nemzet anyagi erejét megfeszítve készült a Londonban rendezendõ olimpiai játékokra. A befektetett energia nem veszett kárba. Két olimpiai bajnokunk, Németh Imre (kalapácsvetés) és Gyarmati Olga (távolugrás) tiszteletére ját szották el a magyar himnuszt. Várszegi József is felállhatott a dobogó har madik fokára. A csapat többi tagja döntõs, helyezett lett. A Helsinkiben rendezett olimpián még nagyobb elismerés övezte versenyzõinket. Csermák József világcsúccsal nyerte az immár hagyományosan magyar versenyszámot, a kalapácsvetést, a harmadik helyezett mestere, Németh Imre lett. Földessy Ödön távolugró, Róka Antal gyalogló és a "villámikrek" 4 X 100-as váltója (Zarándi, Varasdi, Csányi, Goldoványi összeállításban) ugyancsak bronzérmet szerzett. Atlétáink tehát egy olimpiai aranyéremmel és négy bronzéremmel térhettek haza.

Az 1950-es években a magyar közép- és hosszútávfutás versenyre kelt a világ legjobbjaival. Iglói Mihály edzõ vezetésével Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László 1500 m-tõl 10 000 m-ig az összes világcsúcsot elhó dította a nagy futómúlttal rendelkezõ svédektõl, finnektõl. Válogatott csapatunk olyan kiegyensúlyozott volt, hogy Európa legjobbjai közé sorolták. Bizonyítja ezt a berni Európa-bajnokságon szerzett 4 aranyérem és számos helyezés. A szerényebb melbourne-i szereplés után a római olimpián, majd a belgrádi Európa-bajnokságon ismét ízelítõt adtak tudásukból a magyar versenyzõk. Nem szégyenkezhetünk a tokiói olimpiai szereplés miatt sem, de egyenesen büszkék lehetünk a mexikói olimpián elért sikerekre. Két olimpiai bajnokság (Zsivótzky Gyula, Németh Angéla), négy bronzérem (Kontsek Jolán, Kulcsár Gergely, Kiss Antal, Lovász Lázár) és több helyezés öregbítette a magyar atléták hírnevét.

Azóta a világ atlétikája a mienknél nagyobb ütemben fejlõdött. A futó számokban elmaradtunk a nemzetközi élvonaltól, az ugrások egyes számai ban és a gerelyhajításban azonban ma is meghatározó szerepet játszunk. A gerelyhajító Németh Miklós olimpiai bajnok és világcsúcstartó volt, míg Bruzsenvák Ilona nõi távolugrásban nyert Európa-bajnokságot. Jelenleg változatlanul férfi gerelyhajítóink, férfi és nõi magasugróink, férfi és nõi távolugró ink képviselnek nemzetközi színvonalat, és reméljük, példájuk nyomán a többi versenyszámban is megindul a felzárkózás.

A magyar atlétika fejlõdéstörténetével kapcsolatban feltétlen meg kell emlékezni azokról az edzõkrõl, akik idõt, fáradtságot nem kímélve a világ sikerek kovácsai voltak. A két világháború között - elsõsorban Vadas Iván és Perrich Rudolf tevékenysége nyomán - atlétáink elérték a nemzetközi színvonalat. A második világháború után Balogh Lajos, Bácsalmási Péter, Iglói Mihály, Simek, Ferenc, Koltai Jenõ és még sokan mások vezettél, el versenyzõinket az olimpiai és Európa-bajnoki dobogókig.

Az atlétikai mozgások technikájának változásai

A változások szerepe és jelentõsége az eredmények fejlõdésében

Az atlétikai eredmények javulását sokféle tényezõ segítette elõ. Ezek közül most a mozgástechnikák fejlõdését kövessük figyelemmel.
Az újkori atlétika elterjedésének kezdetén voltak olyan nemzetek, amelyek nél az egyes atlétikai számoknak már régebbi hagyományai voltak. A görögök a diszkoszvetést, az angolok a kalapácsvetést, az észak-európai országok a gerelyhajítást, az amerikaiak a magasugrást a többinél korábban ismerték és eredménycsebben gyakorolták. Az õ technikájukat utánozták, másolták vagy fejlesztették tovább az atlétikába bekapcsolódó nemzetek versenyzõi. A technikák átvétele, továbbfejlesztése nem mindig történt simán, magától értetõdõen. Példa erre már az elsõ újkori olimpián adódott. Az amerikai R. Garrett, mit sem törõdve a "hellén diszkoszvetõ stílussal", a maga módján, helybõl, oldalt vetette ki a diszkoszt. Az olimpiai bajnokságot megnyerte, de technikája akkor még éles vitára adott okot. A gerelyhajítás az 1906-os athéni jubileumi olimpián szerepelt elõször versenyszámként vegyes (középen és végén) fogással. 1908-ban Londonban kétféle gerelyhajítóversenyt rendeztek (középen és vegyes fogással). 1912-ben Stockholmban a rendezõ svédek nyomására csak középfogással lehetett versenyezni.

Az amerikaiak pedig magasugróik - akkor még szabálytalan - technikáját fogadtatták el.
A technika tökéletesítésében, fejlesztésében az elõzõekben ismertetett okok mellett lényegesen nagyobb szerepet játszottak a kimagasló egyéniségek, egy-egy versenyszám olimpiai bajnokai, világnagyságai. Mozgásukat, techni kájukat csakhamar utánozta a többi atléta, bárhol is élt a földkerekségen. A térdelõrajt (1887), a forgásos kalapácsvetés (1880-tól), a pördülettel végzett diszkoszvetés (1897), a korszerû finn gerelyhajítótechnika (1919), az ollózó távolugrás (1901), a guruló, majd hasmánt magasugrás (1920-as évek), a háttal felállós súlylökés (1950), a flop magasugrás (1968) mind-mind egy nagy atléta-, vagy edzõegyéniség kezdeményezésére terjedt el. Korszerûbbet, eredményesebbet alkottak, mint elõdeik, és ezzel forradalmasították a techni kát. Napjainkban is elterjedt, hogy egy atléta világnagyság technikáját - néha kellõ kritika nélkül is - átveszik a többiek.

A tudományos-technikai kutatásoly eredményeinek hatásáról (biomechanika) már korábban esett szó. Érdemes megvizsgálni azonban a tudomány felhasználásával tökéletesített sportszerek, felszerelések, pályák szerepét a technika, így az eredmények fejlõdésében.
A golyóscsapággyal és huzalnyéllel ellátott kalapács, a különféle konstrukciójú fémgerelyek, a peremnehéz diszkosz, a mûanyagból készült ugrórudak készítõi nemcsak a tartósság szempontjait veszik figyelembe. Aerodina mikai törvények, szélcsatornában végzett kísérletek, mechanikai tételek alapján szerkesztik meg és gyártják sporteszközeiket, amelyeknek korszerûségét a gyakorlat igazolja. A technikát viszont - a törvényszerûségeket figyelembe véve - az új szereknek megfelelõen kell átformálni, tökéletesíteni.

A felszerelések közül talán a szöges cipõ a legrégebbi (1871), sok változáson, újításon ment át, míg kialakult a futó-, a távol-, a magasugró- vagy a gerely hajítócipõ mai formája, a kívánt feladatnak megfelelõen. A könnyen borítható gátak megjelenése formálta, tette gördülékennyé a gátfutók technikáját. A habszivacs leérkezõhely a magas- és rúdugrás technikájának fejlõdését len dítette elõre. A rajttámla a gyorsabb indulást segítette elõ.
A sportpályák és tartozékaik minõségi javulása szintén hatással volt mindenkor a teljesítményre. A földes talajú futópályát már korán (1867) felváltotta a keményebb, salak borítású pálya. Ezt tökéletesítették különféle réte gezéssel, kötõanyaggal, alagcsövezéssel mindaddig, míg meg nem jelent az elsõ mûanyagborítású pálya (1966) Amerikában. A mûanyag pálya készítés elõfutárai a japánok voltak, akik az 1964. évi tokiói olimpiára Neo-H-Clay elnevezésû mûanyaggal kötött salakpályát építettek. A világ fiatalsága 1967-ben a mexikói elõolimpián versenyzett mûanyag borítású pályán. Egyönte tûen azt tapasztalták, hogy rendkívül kedvezõen befolyásolja a vágtafutások, az ugrások és a gerelyhajítás végrehajtását, eredményességét. Ennek oka az, hogy a talaj felé kifejtett jelentõs elrugaszkodóerõ nem hoz létre a pálya felsõ rétegében rugalmatlan deformitásokat. A futócipõ szöge könnyen bele fúródik a mûanyag rétegbe - elmozdulás nélkül rögzíti a lábat - , elrugasz kodásnál pedig ugyanolyan könnyen húzható ki és még látható nyom se marad hátra.
A pályatartozékok közül a rúdugrószekrény (1929), majd a beton vagy mûgyanta borítású dobókörök (1950), valamint a védõhálók bevezetése jelentett azonos feltételeket, biztonságot a technika végrehajtásához.

Az atlétika versenyszabályainak hatása a mozgástechnika fejlõdésére

Az atlétika versenyszabályai immár több mint egy évszázada formálódnak, alakulnak. Az elsõ szabályok az újkori atlétika elterjedésének idején, a nyil vános versenyek megkezdésekor jelentek meg. A nemzetközi találkozók meg indulásával egyes nemzetek kezdeményezésére - vagy egyenesen nyomá sára - több változáson mentek át. 1912-tõl, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség irányítása mellett egységessé, összehangolttá váltak, majd tovább tar tott a finomításuk, a pontosításuk. Még napjainkban is elhangzanak javas latok az érvényben lévõ szabályok módosítására.
Kezdettõl fogva arra törekedtek, hogy a versenyszabályok a technika vég xehajtásához optimális lehetõségeket, egyenlõ feltételeket biztosítsanak. Ez
zel kívánták a versenyek tisztaságát megõrizni, az elért eredményeket objek tíven összehasonlíthatóvá tenni.

Az atlétika fejlõdését is elõsegítették a versenyszabályok: Gondoljunk csak a dobókörölt bevezetésére a négyzet alakú dobóhely helyett, a pályasávok kijelölésére, a 400 m kerületû pálya kötelezõvé tételére, a rajt- és célbíráskodás szabályaira. Nevelési jelentõségét sem hallgathatjuk el, hiszen minden versenyzõre egyformán vonatkozik, a sikeres és sikertelen kísérletek elbírá lása ugyanúgy érint mindenkit.

A balesetek elkerülése, egymás testi épségének megóvása érdekében szabályozták a dobószektorok terjedelmét, a leérkezõhelyek .nagyságát, az elõzés, a pályaelhagyás elbírálását.
Az atlétika dinamikus fejlõdése, egy új mozgástechnika és az ezzel együtt járó ugrásszerû fejlõdés nemegyszer kényszerítette a szabályalkotókat vál toztatásra. A szabálymódosításokkal tulajdonképpen követték a gyakorla tot. Így engedélyezték az ugrógerenda (1901) elhelyezését a távolugró homokmeder elõtt, a fej elsõként való áthaladását a léc fölött magasugrásnál, a ge rely körív mögüli hajítását és mérését (1948), 220 yardig bezárólag a váltó zóna elõtti 10 m lehetõségének a felhasználását stb.

Arra is találhatunk példát, amikor az atlétikai szabályok gátolták a fejlõdést. A rajttámla engedélyezésére például 26 évet kellett várni. A gerelyek, ugrórudak anyaga, formája körüli viták hosszú idõ után rendezõdtek. A finnek által (Ponti) kezdeményezett súlylökést (hosszabb erõközlés), a spanyol forgásos gerelyvetést, a mûanyag pályához alkalmazkodó "süncipõt", a ma gasugró "katapult cipõt" végül is nem fogadták el.
A versenyszabályoknak mindig megvolt és a jövõben is meglesz a jelentõségük. A továbbiakban azonban mindinkább az elõremutatást, a fejlõdést kell szolgálniuk a verseny tisztasága mellett.
Ilyen kezdeményezések lehetnek:

- a versenyszerek súlyának további differenciálása, csökkentése kisdo bosok, úttörõk, serdülõkorúak részére;

- könnyû "minigátak" bevezetése a fiatal versenyzõk részére

- a mûanyag pályához jobban alkalmazkodó "süncipõk" engedélyezése; - a méréstechnika tökéletesítése (a szubjektív emberi érzékszervek ki kapcsolása), az elektromos idõmérés, térmérés;

- a fizikai képességeknek jobban megfelelõ, nagyobb mérétû dobókörök engedélyezése;

- a végeláthatatlanul hosszúra nyúló magas-, és rúdugró versenyszámoknál meghatározott számú kísérlet felhasználása.